Véletlen, a Merő :)
Emberi kapcsolataink és a Véletlen
Rengeteg ember számára a véletlen egyszerűen nem létezik, hisznek a végzet hatalmában.
Ugyanakkor mégis számtalanszor használjuk a mondatot: én nem is tudom, talán véletlenül történhetett…
Ebben az évben a „véletlenek száma” hihetetlen módon megnőtt a saját életemben, ezért nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon mások mennyire találják véletlennek a velük történő eseményeket, s vajon mennyire hisznek a végzetben…
Mi lehet az igazság?
A dolgok, amelyek történnek velünk, véletlenek egybeesései vagy valamiféle végzet?
Mi is az a Véletlen?
A véletlennel szinte minden tudományágban találkozhatunk. Millió modellezési technika létezik, amelyben a világban megtalálható jelenségek véletlen, statisztikus jellegét vizsgálják. A valószínűség számítással kapcsolatos tudást az egyszerű emberek még mindig misztikus ködként érzékelik. Vannak, akik titokzatos módszerekről álmodoznak, amikkel mesés nyereményeket érhetnek el, mások a „nagy számok törvényéről” beszélnek…
Én azt gondolom, a valóságban rengeteg olyan jelenséggel találkozunk, amelyek igazándiból nem véletlenek, csak a megértésükhöz nem áll a rendelkezésünkre elegendő adat és idő.
Képzeld el azt, hogy Józsi elhatározza: híres énekes lesz.
Tudja, hogy hatalmas kihívás előtt áll, mert ugyan a hangja adott hozzá, de ehhez évekig képeznie kell magát, zeneiskolába kell járnia. Nem elég csak dalolgatni, meg kell tanulnia kottát olvasni és a színpadon mozogni. Másnap a névnapjára a nagymamája egy gitárt hoz neki, pont olyat, amilyen a szomszéd srácé, aki már tanítgatta őt gitározni. Ez vajon véletlen?
Jancsi pedig kitalálja, hogy soha többé nem akar a legszegényebb gyermek lenni az osztályban, inkább gyorsan akar sok pénzt szerezni. Két nap múlva találkozik egy férfival, aki megtanítja lopni és Jancsi pár éven belül beépül a szervezett bűnözésbe. Egyre súlyosabb törvénytelenségeket követ el, egyre magasabb kockázatokat vállal. Ez véletlen?
Józsi egyre szebben énekel és a családi vacsorákon túl már kisebb művelődési házakban is fellép, ahol meghallja a hangját Ákos, aki egy zenekarba keres énekest.
A dal végén felkeresi őt és Józsi örömmel vállalja a zenekar énekesi státuszát, hiszen évek óta arról álmodozik, hogy Ákos zenekarának a tagja lehet… Ez vajon véletlen?
Jancsi egyre merészebbé válik, egyre komolyabb esetekbe bonyolódik, míg egy nap egy olyan feladatot bíznak rá, amiről évek óta álmodozott a maffia-filmeket nézve… Ez vajon véletlen?
Józsi és a zenekar két év alatt kiadnak 4 lemezt és imádják őket, ők pedig boldognak érzik magukat, hogy azzal kelhetnek és fekhetnek, amit szeretnek.
Jancsit a tette elkövetése után 3 órával őrizetbe veszik és pár hónapon belül már megszületik a bírói ítélet: 10 év a börtönben. Ez vajon véletlen?
Nyilván nem.
A vonzás hatalma
Minden egy gondolattal kezdődött.
Józsinak és Jancsinak is egy gondolat fogalmazódott meg kisgyermekként a fejében: az egyikük énekesi karrierről álmodott, színpadról és a zenével élt minden egyes nap; míg a másikat az érdekelte, hogyan lehetne egyre gazdagabb anélkül, hogy ezért nagyobb erőfeszítéseket, tanulmányokat kellene folytatnia.
Mindegyikük életében hamarosan megjelent az álmokhoz szükséges eszköz, majd a megfelelő időben feltűnt az a személy is, aki segíthette őket abban, hogy arra haladjanak, amerre kívánták. Ők éltek a lehetőséggel, s mindketten azt tették, ami a megvalósulás útjára vezette őket. S hogy mi lett a „jutalom”? Nos, mindenkinek az, amiből tanulni volt képes.
Kapcsolatok és a Véletlen
A legtöbb embernek, akit ismerek, a kedvesét, a legjobb barátját vagy a mesterét a „kedvenc véletlenünk” sodorta az útjába.
Egyáltalán nem vágytak rá, már talán nem is hitték el, hogy az, amire olyan régóta vágytak, hozzájuk is megérkezhet.
Ilyesmi csak a filmekben lehetséges, legyintettek, de amikor az életükben megjelent a nagy Ő, a legjobb barát, vagy a Mester,akkor bizony csak ámuldoztak azon, hogy mennyi minden történt velük ahhoz, hogy ez a „véletlen” rájuk találjon…
Biztosan ismered a mondást: ha a tanítvány készen áll, a Mester megjelenik…
Ha ezek az emberek felismerték álmukat a másikban és éltek a helyzet nyújtotta előnyökkel, akkor csodálatos dolgokat élhettek/élhetnek meg ezzel a személlyel.
S ha nem merték megszólítani, nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy elfogadják a feléjük nyújtott kezet, akkor bizony még évekig arról az ismeretlenről ábrándoztak, akit egyszer útjukba sodort a „véletlen”, de saját félelmük miatt elszalasztották…
Bárhogy is van, én abban hiszek, hogy mindenki saját maga dönt abban, hogy miben hisz. Én hiszem, hogy mindennek oka van, csak nem mindig ismerjük az okokat, s én döntök arról, hogy melyik utat választom.
Hiszek abban, hogy a dolgok egymásból következnek.
Én is rengeteget hibáztam, s nyilván még fogok is, de az ember lánya a hibáiból is tanul.
Sokat rágódtam azon, amiket tettem, s ha visszamehetnék ezzel a tapasztalattal, ami most van, csak nagyon kevés dolgot csinálnék másképp. De ami biztos: nem bánok semmit.
Szerintem „Véletlenek” nincsenek és mindig megjelenik az életünkben a megfelelő társ, a megfelelő tanító vagy segítő.
A lényeg az, hogy felismerjük és az adott helyzetben a legoptimálisabb módon beillesszük az életünkbe.
Tudva azt, hogy az Élet gyorsan tovaszáll, s mindazok, akikkel megosztani kívánjuk, sosem tudhatjuk, meddig maradhatnak még velünk/mellettünk.
Ezért szükséges, hogy értékeljük azt, amit elértünk és megbecsüljük azt, aki hozzánk érkezett. Mert néha elfelejtjük értékelni azt, ami van, természetesnek vesszük… s ha elveszítjük, akkor jövünk rá, hogy az életünk mennyire tartalmatlan és üres nélküle.
Ez persze felveti bennem az örök kérdést, vajon mi a rosszabb: elveszíteni valamit/valakit vagy meg sem kapni…?!
Nos, vannak meglátásaim, de erről egy másik alkalommal szövök gondolatokat, addig is mindenkinek őszinte elmélkedést kívánok arról neki mi/ki is az, aki fontos.
S ha a cikk olvastán bárki magára ismer eme történetben, az csakis a Véletlen, a Merő műve lehet…
Ferenczi Karina
Budapest, 2008-09-30