Elveszíteni vagy meg sem kapni?!
Éjszaka van, hetek óta először érzem azt, hogy végre a helyemen vagyok.
A szerelmem lélegzését hallgatva elképesztő nyugalom szállt rám és érzem, hogy bármi is történt, bárhogyan is alakult, helyesen döntöttem, hiszen a szívemre hallgattam.
Az elmúlt időszak rengeteg tapasztalatot, szinte elképzelhetetlen élményeket adott és hihetetlen helyzetekben kellett döntéseket hoznom.
Pár héttel ezelőtt meg voltam győződve arról, hogy végre megtaláltam azt a férfit, akit nekem szánt a sors és úgy éreztem, hogy vele fogom leélni az életem, neki fogok egy édes kisbabát szülni, s újra családi életet fogok élni.
Tudtam, hogy most van arra esélyem, hogy újrakezdjem, s boldog voltam, hogy megtaláltam azt, aki mindent megad majd nekem/nekünk…
Ugyanakkor éjszakákon át álmatlanul forgolódtam, azon elmélkedve, hogy vajon tényleg ezt akarom-e, s vajon igaz lehet, ő tényleg engem akar és velem tervezi az életét?
Egy kis nyugtalanság is volt bennem, mert nem éreztem biztosan, hogy most épp egy gyermekre vágyom, de tudtam, hogy neki ez a legfontosabb: családot szeretne. Velem.
Talán annyira szerettem volna egy kiegyensúlyozott kapcsolatban élni, hogy nem figyeltem igazán a szívemre, amely nem úgy kalimpált, ahogyan nagy szerelmek idején szokott…
De a sors ismét megmutatta nekem: vannak olyan kapcsolatok, amikor teljes az összhang és megéled az egységet, s azt hiszed, hogy szerelmes vagy, csak épp most másképpen…
Ám vannak azok a szerelmek is, amelyek csak úgy váratlanul érkeznek az életedbe éppen akkor, amikor mással tervezed azt leélni.
Velem is ez történt.
Mikor a repülőtéren elbúcsúztam attól a férfitól, akihez úgy éreztem, ha hazajövök, biztosan feleségül megyek, még csak nem is sejtettem, mi vár rám…
A FÉRFI váratlanul érkezett az életembe.
Nyugtáztam, hogy jól néz ki, vonzó, talán még tetszik is nekem, de mosolyogva az suhant át bennem: én már elköteleződtem…
Teltek-múltak a napok, próbáltam úgy élni, mint bárki más, s azt hittem, hogy nagyon jól kézben tartom az életem.
Ugyanakkor együtt dolgoztam és egyre több időt töltöttem Vele.
Felfigyeltem arra, hogy hasonlóképpen éli és érzi a világot, ahogyan én.
Észleltem, hogy több közös van bennünk, mint hittem, s aztán egyre jobban figyeltem őt, amikor beszélt, teljesen lenyűgözött a stílusa, az ahogyan a munkáját végezte, ahogyan az embereket kezelte…
Kezdtem érezni a lényét és egyre többször fordult elő ahogyan rám nézett, hogy szinte elakadt a lélegzetem…
Be kellett látnom: önmagamnak nem hazudhatok tovább, ez a vonzalom erősebb, mint bármi, amit eddig átéltem, s a nehézségek, amik más esetben csak bonyolítanák a helyzetünket, egyre közelebb sodornak bennünket egymáshoz…
Erőteljes bűntudattal küzdöttem: a másik férfinél volt a biztosítéka a nyugodt életemnek, a családnak, a szeretetnek és nála volt az ígéretem is, hogy hazatérek hozzá… ez a tudat néhány órára ugyan elfedte a valóságot, az élet ment tovább, de én éreztem, ha ez így folytatódik, kettészakadok.
Évezredek óta talán ez az egyik legfontosabb kérdés, ami felmerül, ha döntéshelyzet elé kerülünk: vajon mi a rosszabb, elveszíteni vagy meg sem kapni?
Tudtam, hogy két szék közül a padlóra is eshetek, s nem akarok hazudni.
Senkinek. Pláne nem önmagamnak. Ezekben biztos voltam.
S akkor elhatároztam: kell nekem ez az élmény, tudni akarom, hogy milyen Vele.
Utána még mindig ráérek mérlegelni, a szívemre hallgatni, magyarázatot adni.
Éreztem azt is, ha most nem teszem meg, olyan élményt hagyok ki, melyhez fogható már rég nem volt…
S aznap este hűtlen lettem, megcsaltam a másik férfit.
Pedig tudtam, hogy ennek a kapcsolatnak nincs túl sok esélye: neki is barátnője van, akit szeret, nem szokványos az élete, ráadásul még nyelvi akadályaink is vannak, hiszen ő francia… én pedig csak egy kicsit beszélek franciául.
Mégis belementem.
Nem a vérem hajtott, valami belül azt súgta: ennek most itt van az ideje… ezt ilyenkor valahogy megérzem mélyről…
Nem gondolkodtam, csak követtem a belső hangomat és az éjszaka annyira csodálatos volt, hogy mindketten meglepődve néztünk a másikra hajnalban.
Nem értettük az egészet, pár órával azelőtt csak az érzékeinknek és a prossecco hatásának véltük a bátorságunkat… így mindketten összezavarodva kezdtük a napot, szinte kerültük egymást.
Neki akkor lett bűntudata, én pedig csak arra vágytam, hogy megértsem, mi történik velem?!
Pár óra alatt kiderült, hogy ez nem egy kósza szenvedélyes éjszaka volt, hanem egy sokkal mélyebb kapcsolat kezdete… nem tudtuk kikerülni egymást, vágytam rá és ő is rám, aztán az első megdöbbenés csitultával rohant utánam.
Mindent elveszíthettem volna, ám akkor úgy éreztem, hogy ez nem számít.
Hiszen megkaptam, amire vágytam: tudtam, hogy újra képes vagyok átélni a borzongató szerelmet, a vágyat, a mindent elsöprő delejt, s ha ez ennyi ideig tartott a társadalmi korlátok vagy a döntéseink miatt, akkor még mindig nem ez az igazi.
Egy pillanatra sem bántam meg semmit.
Néha elgondolkodom, ha azon az éjjelen a belém nevelt minták kerekednek felül és nem merem átadni magam neki, vajon életem végéig azon gondolkodnék, hogy milyen lehetett volna?
S talán akkor, amikor nem a legszebbek a dolgok, arról álmodoznék, milyen lehetett volna?
Igen.
S mi értelme volna álmodoznom valamiről, amiről fogalmam sincs, hogy milyen?
Mi értelme illúziókat gyártani arról, amit úgysem merek kipróbálni?
S vajon akkor nem egy hazugságban élnék?
Ma már felvállalva egymást, tisztázva és lezárva mindent, megnyugtatva azokat, akiket szeretünk, mélységes szerelemmel élünk együtt.
Ő az a Férfi, akire rá merem bízni és akinek teljesen oda tudom adni magam, aki miatt mindent képes lettem volna feladni…de nem kellett.
S ma már tudom, jobb megkapni azt, amiről álmodozom, még ha ezzel mindennek az elvesztését is kockáztatom, hiszen én vagyok a saját életemnek az elrontója vagy a felvirágoztatója.
Ferenczi Karina
Budapest, 2009. június 23.